Hagyjuk élni a gyermekeket! 

- A Jólétre nevelésbe írt blogbejegyzés margójára🚩

2019-04-02


Nagyon egyedi az, hogy mikortól számít túlterheltnek a gyermekünk vagy SZIMPLÁN elfoglaltnak..
Gyerek, iskola, életkorfüggő, családi ciklus-függő, időjárás-függő.. és szülőfüggő..

Ha látszik a kimerültség vagy jelzi, hogy utálja az adott foglalkozást-az azért már erős jelzés. 


Láttam már hegedülni taníttatni gyereket egy csepp szenvedély nélkül, illetve találkoztam már olyan szülővel, aki majdnem minden este hokiedzésre vitte a fiait, ami önmagában nem lett volna rossz; de egy válási procedúrában voltak és mindent egybevéve mégsem volt a legszerencsésebb..

Furcsa ez az egész, mert értékesek a különórák és kellenek is nyilván;

ugyanakkor a szülők érzelmi elérhetősége, az ideje, figyelme a legdrágább visszatekintve..
Velem nem foglalkoztak a szüleim sokat, mert sokat dolgoztak (legalább is így volt ez a tudatomban). Nem is volt divat akkoriban. 
Kulcsos alföldi gyerek voltam - igazi szuper élményekkel, mesés helyen felnőve.
A nagymamámmal eltöltött sok idő volt viszont a legértékesebb így visszaemlékezve számomra: sütöttūnk, takarítottunk és szó nélkül végighallgatott...

Én próbálok a gyerekeimnek érzelmileg elérhető lenni, de ez nehezen ment és megy néha, hiszen nincs mintám rá..tanulok én is folyamatosan..

Igazából akkor kattant bennem valami kb. 4 éve, amikor egy új 20 éves kliens jött hozzám, aki rögtön feltárta, hogy szerhasználó. 
 A fiatal nőn látszott is. Azt mondta, hogy az anyja is gyógyító: ő mindenkit meghallgat, segít rajtuk, de sajnos ő és a tesója már nem kapott elég figyelmet és érzi, hogy süllyednek....
Nagyon lefagytam ekkor; mert láttam magamat sokórázni, életeket segíteni és láttam lelki szemeim előtt, hogy csak elrohanok automatikusan a dolgom után az akkor még kicsi fiam mellett..
Ez a találkozás belém égett és ha lankadnék anyaságomban -bevillan az a szép, de szomorù arc...

🚩Ne hagyjuk elveszni gyermekeink gyermekkorát, saját szülőségünket..



"A hit a szívből származik, a tudás az elméből"

2019-03-04

Fogadják szeretettel... 

"A hit a szívből származik, a tudás az elméből"

 Szívből (el)hiszi azt, hogy sikeres lehet? És azt, hogy jelenleg is sikeres (alkat)? Vélekedik-e úgy önmagáról, valóban elhiszi-e, hogy "egy olyan ember vagyok, aki eléri a célját, megérdemli a sikert?"

 Munkám során sokszor találkozom azzal a paradoxonnal, hogy a vágyott cél egyben a kiindulási feltétel. Ez alatt alatt konkrétan azt értem, hogy a változás alapfeltétele maga a változás, a változásra való nyitottság. A cél például lehet az, hogy sikeres legyek látható eredménnyel (kinek ugye mi a siker az más kérdés), de anélkül, hogy ezt elhinném igazán szívből magamról- nehezen fog bekövetkezni és főleg tartósan. 
 Amikor klienseimmel dolgozom folyamatban, általában el szokott jönni egy pont -lehet, hogy már mindjárt az elején- amikor széttárom a kezeimet...nem tudok segíteni, mert hitet, önmaga sikerességébe vetett bizalmat, hitet én sem tudok instant biztosítani...(na jó, tudok szerencsére segíteni)

 De! Elindíthatjuk a változást önmagunkban: tudatosítsuk magunkban (figyeljük magunkat tudatosan), hogy amit gondolunk, érzünk -akár magunkról negatív módon- azokat JELENLEG gondoljuk, érezzük így. Adjuk meg magunknak azt a lehetőséget, hogy akár holnaptól ez változhasson. Nyissuk meg magunkat az új felé- önmagunkkal kapcsolatban is.

 A másik az fontos dolog, hogy NE BÁNTSUK önmagunkat! Hagyjuk tudatosan abba, hogy változatos módon lehúzzuk önmagunkat, mint pl. "béna vagyok", 
"megint nem sikerült"..stb.. Azt gondolom, hogy mindenki tudja, ha jobban belegondol, hogy hogyan és milyen módon bántja profin saját magát..

 Amikor elindulunk egy úton, szeretnénk ezt a hitet, bizalmat megtartani, akkor segíthet bennünket egy olyan szimbólum, tárgy is ami vágyott jóra, szépre emlékeztet bennünket és a sikeresség vagy boldogság felé tartó úton megtart. Lehet ez egy saját kezű műalkotás, boldogság karkötő, egy idézet, egy tetoválás, bármi amit pozitív jelentéssel ruház fel a tulajdonosa ... Rápillantva eme sikeresség, boldogság általunk választott alkotására erőt meríthetünk utunkhoz és talán hamarosan hívből elhisszük azt, amire vágyunk, hogy megérdemeljük, bekövetkezik. 💗

"Hús-vér anya vagyok, nem egy illusztáció"

2019-03-14

Bizonyára léteznek tökéletes anyukák. Olyanok, akik imádják anyaságuk (majdnem) minden pillanatát. Derűsek, boldogok, elégedettek az életükkel, csemetéikkel. Kívánatosak, szépek és a párkapcsolatuk is természetesen rendben van. Mondanom sem kell, hogy munkájukban is sikeresek (amennyiben dolgoznak) és anyagilag sem szűkölködnek. Jut idejük mindenre, önmagukra is természetesen és még az idegeik is rendben vannak...

Nos, nem tudom, hogy ki hiszi el, hogy léteznek valóban ilyen tökéletes anyukák. 🙄  Örök optimistaként szeretném azt hinni, hogy léteznek....

 De miért is ne léteznének? Hiszen amikor végignézem a közösségi oldalakon a szép kirakati képeket - ezt látom. Boldog családi pillanatokat megörökítve, csupa mosoly, csupa derű mindenhol...

Hogy mi a gond mindezzel?

Alapvetően semmi, hiszen az ember szereti a szépet, a jót - egészen addig, amíg ebbe a tükörbe, mármint a külvilág által állított tükörbe komfortosan tud belenézni...és itt kezdődnek mégis a problémák, hiszen ezek a közösségi média-tükrök olyanok, mint a csodapalotákban a torzító tükrök.  Nem a valóságot mutatják, hanem egyfajta fricskaként szolgálnak számunkra, amennyiben elhisszük, hogy a valóságról szólnak.
Valójában a valóság kicsit-nagyon torzított bemutatása folyik ezeken a felületeken és attól lehet mindez fájdalmas számunkra, hogy ezáltal saját hibáink, sikertelenségeink felerősödve kerülnek felszínre.

A közösségi médiában a mérce magas, hiszen a TÖKÉLETESSÉG maga. 

Önbizalom, önbecsülés, önértékelés 

Ön hogyan áll ezekkel?

Ha nem túl jól, óvatosan bánjon a közösségi médiával!
A másokkal való összehasonlítás akár inspirálhat is bennünket, hiszen mások sikereiből erőt is meríthetünk. Ez pozitív. 
Mi anyukák azonban különösen hajlamosak lehetünk arra, hogy nem csak magunkat, hanem a gyerekeinket is összehasonlítsuk mások gyerekeivel: bezzeg ő átalussza az éjszakát, milyen szépen megeszik mindent, nem láttam még hisztizni, és az anyukája sem olyan lestrapált stb. 
Ha mindez még nem lenne elég, ott van még a többi szerep is, amiben jó lenne megfelelnünk. Milyen jó lenne jó nőnek, vonzó partnernek lenni, "szexistennőnek". Munkaerőként vagy vállalkozóként pedig teljesíteni akarunk és milyen jó is lenne sikeresnek lenni ezen az életterületen is... Háziasszonyként pedig -sokaknak szürreális álom marad- a mindig rend, tisztaság tartása, a konyhaművészet gyakorlása a gyermekek, háziállatok mellett, nem beszélve az otthon csinosításáról. 

Hogy mi a megoldás?

•engedjük el a tökéletlenség illúzióját
•elégedjünk meg azzal, hogy "elég jó anyák" legyünk
•ne nézegessük mások életét sokat - ezzel frusztrálva saját magunkat
•fókuszáljunk a saját életünkre: rakjuk rendbe önmagunkat és tanuljuk meg értékelni mindazt amit kaptunk eddig az élettől
•legyünk nyitottak a változásra: lehet, hogy hamarosan új lehetőségeink nyílnak és mi is változhatunk

🍃Gondoljunk arra, hogy HÚS-VÉR emberek, anyák vagyunk, valódi élettel, valódi nehézségekkel és 
igenis mindennek ellenére vagy pont ezért 
JÁR NEKÜNK A BOLDOGSÁG!🍃




 Biztosan ezt akarod? Ez az álmod?

2019-03-21

 Gimnazista koromban azt vettem észre, hogy szinte csak pszichológiával kapcsolatos könyvek kerülnek a kezembe és egyértelművé vált számomra már akkor, hogy a pszichológia, a más emberek életének segítő kísérése a nekem rendeltetett hivatás.
 Akkoriban (sem) volt egyszerű a pszichológia szakra való bejutás és elérhetőbbnek tűnt egy tanári szak megcélzása.
 Emlékszem, hogy amikor kitöltöttem a felsőoktatási jelentkezési lapokat logikusan, vagyis az esélyeseket előre véve - elfogott egyfajta szomorúság.
Anyukám észrevette ezt rajtam és rákérdezett:
 "Biztosan ezt akarod? Ez az álmod?"
Egyértelműen NEM volt a válasz..Nem akartam tanár lenni.. A nehezebb út vonzott; a pszichológia érdekelt.. Kiradíroztam az addigieket és átírtam a vágyaimat követve..   (Hálás vagyok édesanyámnak a mai napig ezért a kérdésért, támogatásért..)

Nem sikerült elsőre a felvételi, de akkor már tudtam, hogy MAKACS vagyok és addig megyek, amíg így-úgy jó lesz nekem...
Az egyetem elvégzése után a bőség zavarával találtam szemben magamat; hiszen sokféle jó szakosító képzés, irány közül lehetett választani. Úgy adódott, hogy több egyéni módszer kipróbálása után, saját családterápiás élményben is részem lehetett; amikor is meggyőződtem hatékonyságáról és elköteleződtem a képzés mellett..

Hogy miért is írtam le mindezt?

A makacsság kapcsán. Kitartani -akár makacsul is- amellett, hogy nekünk jó legyen. Próbálkozni, nem feladni dédelgetett álmainkat, ugyanakkor rugalmasnak lenni...   életünk minden területén.
Ez a fajta makacsság tehát megmaradt a mai napig  nálam. Pontosabban ezt inkább a boldogság mellett való elköteleződésnek nevezném. Makacsul hiszem, hogy változnak a dolgok, változtathatunk mi is önmagunkon, hogy boldogabb életünk lehessen.
🌾Változtatni, saját boldogságunk mellett elköteleződni soha nem késő.🌾

Olvasson több blogbejegyzést tőlem a Jólétre nevelés oldalán.